Isten lehelete, tűznyelvek, egy szerzetes, aki lélegzés közben ezerszer elmondja ugyanazt a mondatot, és egy tudós, aki fMRI-vel nézte meg, mi történik az agyban, amikor valaki "nyelveken szól". Ha azt hitted, a kereszténység és a légzéstechnika két külön polcon van a könyvtárban — rosszul hitted. A héberek már többezer éve ugyanazzal az egy szóval jelölték a szelet, a lélegzetet és a lelket — ebből az apró nyelvi trükkből nő ki szinte az egész keresztény spiritualitás. Pünkösdkor állítólag heves szél zúgott és tűz szállt az apostolok fejére; a hívők a mai napig mély levegőt vesznek áldozás előtt, mintha lelkileg oxigénpalackot cserélnének; egy görög szigeten a szerzetesek évszázadok óta légzésre időzítik az imájukat, van, hogy napi több ezerszer; a karizmatikus gyülekezetekben pedig annyira felpörgetik a légzésüket, hogy tudományosan is kimutatható, amikor "elszáll az agyuk" — szó szerint csökken a homloklebeny aktivitása. Ebben az epizódban: honnan ered a ruach és a pneuma szó, és miért ugyanaz a szél, a lehelet és a lélek; miért pont szél és tűz zúgott Pünkösdkor; hogyan lett a szentáldozásból "lelki lélegzetvétel" már a középkorban; mi történik a tested­ben egy athoszi szerzetes módszerével imádkozva; miért ájulhat el valaki nyelveken szólás közben, és mit mutatott ki erről egy 2006-os agyi vizsgálat; és hogy a modern légzőgyakorlatok — igen, a Wim Hof-módszer is — tulajdonképpen ugyanazt csinálják, mint egy 100 éves pünkösdi ébredés.